Kissné Szekeres Ibolya esszéi
Úgy gondolom, nem létezik abszolút Jó és Rossz. Hiszen minden ezen a világon csakis vélemény, nézőpont lehet. Jó – Rossz nem léteznek külön-külön sem, csakis együtt. Ezt úgy érthetjük meg, hogy mindig valamihez képest jó vagy rossz egy dolog. Továbbá ami az egyik embernek jó, egy másiknak lehet, hogy rossz. Tehát el kell fogadnunk, hogy minden ember egyedi, egyéni nézőponttal és igazsággal továbbá erősségekkel és gyengeségekkel, ennélfogva senki sem tökéletes és ezért hibázhatunk, és a gyermekeink is hibázhatnak.
Miért kiemelkedően fontos erről beszélnünk?
A büntetés miatt. A büntetés célja az engedelmesség, továbbá egy általunk helyesnek tartott irány megszabása a gyermek számára. De biztos, hogy az, amit én jónak gondolok, jó a gyermekemnek is? Úgy hiszem, hogy ami biztos az az, hogy a büntetés alááshatja egy személy önbecsülését és önállóságát. És megakadályozhatja őt abban, hogy kibontakoztassa a benne rejlő képességeket és tehetséget. A büntetés ugyanis negatív érzelmeket: félelmet, agressziót generál. És amikor egy gyermek félni kezd, már nem bízik önmagában és gátolttá válik.
Úgy hiszem, a gyermeknevelés célja az önállóságra nevelés és a helyes önértékelés, önbecsülés kialakítása! A büntetés ezzel szemben aláássa az önbecsülést, mivel a gyermek úgy gondol magára, mint egy rossz személyre. Negatívan érez önmaga iránt: szégyenli, vádolja és nem szereti önmagát.
Ebből következik, hogy nagyon fontos a szülői vélemény, értékítélet minősége. Amikor ez pozitív a gyermek önbizalma erősödhet, ellenkező esetben, ha a gyermek nézőpontjából igazságtalanul büntetünk, az önértékelése, önbizalma sérülhet.
A szülő Heinz Kohut (1985) szerint „tükör“, aki visszatükrözi gyermekének tulajdonságait, így segítve őt egy reális önkép kialakításában. Úgy gondolom, hogy csakis az a gyermek képes kialakítani egészséges érzelmi önszabályozást és önértékelést, önbizalmat, aki egyaránt megtapasztalja pozitív és negatív tulajdonságait. Hiszen az lehetetlen, hogy valaki tökéletes vagy ezzel ellentétben teljesen rossz legyen.
Annak a gyermeknek, akit mindig büntetnek, felfokozódik a büszkeségérzete, ha valamit sikeresen véghezvisz, és a szégyenérzete, amely félelemmel párosul, ha valami nem sikerül. Kohut (1985) úgy gondolja a gyermek személyiségfejlődésében a szégyenérzet és bűntudat akadályozza az egészséges önbizalom és önbecsülés, önértékelés kialakulását, amelyek Baumeister (2013) szerint az alapját képezik egy személy/gyermek sikereinek és kudarcainak.
Ennélfogva az önbizalom és önértékelés kulcsfontosságú. Hiszen megfigyelhető, hogy azok a gyerekek, akiket kritizálnak és büntetnek, általában könnyebben feladják, amikor kihívásokkal kerülnek szembe, és szégyenlik magukat, elbátortalanodnak egy bukás után.
Továbbá az is fontos, hogy a szülő/nevelő reális elvárásokat támasszon gyermeke felé, ugyanis az irreális szülői elvárások szintén rombolhatják egy gyermek önértékelését,
hiszen ilyen követelmények következtében butának értéktelennek tapasztalja meg önmagát.
A kölcsönös, feltétlen bizalom elengedhetetlen a szülő és a gyermek között, ugyanis egy gyermek csakis ekkor képes beszélni vagy rajzolni érzelmeiről. A szülőnek mindig meg kell kérdeznie, hogyan érzi magát a gyermeke. És amikor egy gyermek megtapasztalja, hogy szavai őszinte megértésre találnak és bármiről beszélhet, ami a szívét nyomja, akkor megnyugszik és biztonságban érzi magát, hiszen őt olyannak szeretik, amilyen, se nem jobbnak és se nem rosszabbnak. Bízni kezd a szüleiben, a világban és önmagában, elfogadva önmagát, egy egészséges önképet, önértékelést alakít ki.
Minden ember és ennélfogva minden gyermek is egy egyedi, egyszeri csoda, mivel nincs még egy olyan másik gyermek vagy ember, mint amilyen én vagyok. Így az egyediségét tiszteletben tartva kell kibontakoztatnunk a gyermek személyiségét. Ha érzékeny, tiszteletben kell tartanunk az érzékenységét, hiszen ilyen a temperamentuma, tehát ez veleszületett sajátsága, ezért el kell fogadnunk. Ha elfogadjuk a gyermekünket olyannak amilyen, harmónia és szeretet költözik a családba.
Tehát ne feledkezzünk meg arról, hogy mekkora felelősség is szülőnek lenni. Mennyire fontos az, hogy mit érzünk és mondunk, mivel mindez hatással van gyermekünkre. Mennyire fontos a gyermeknek a szülői megítélés és vélemény. Ha csak úgy ítéljük meg a gyermeket, hogy jó vagy rossz, ebben az esetben a gyermek egyre sikeresebbnek érzi majd magát, ha jól teljesít azonban ne felejtsük el: egyre elkeseredettebbnek is, ha valami nem sikerül neki és megbukik, tehát félni kezd!!
Ezért át kell helyeznünk a fókuszpontot a teljesítményének és viselkedésének fejlesztésére, azért, hogy egészséges, harmonikus érzelmi-szabályozás alakuljon ki, ne féljen a gyermek a kudarctól hiszen az az élet velejárója!
Arra neveljük a gyermeket, hogy hibázhatunk, de mindig meg kell próbálni hibáinkat korrigálni és soha ne adjuk fel! Tehát valahogy így: „Tehát így csináltad és nem sikerült, nem baj, de most próbáld meg ilyen módon csinálni“. Nagyon fontos csökkenteni a gyermek büszkeség és szégyenérzetének intenzitását, hogy képes legyen alkalmazkodni a nehézségekhez, megtanuljon kitartó lenni és szeresse önmagát olyannak, amilyen, tehát fogadja el gyengeségeit. Soha ne adja fel, legyen rugalmas és ne törjön össze az első kudarc után.
Tehát a cél önálló, független, stressznek ellenálló gyermek nevelése, akit nem temetnek maguk alá negatív érzései, úgy, mint szégyenérzet és félelem!!
Kissné Szekeres Ibolya (iskola és tanácsadó pszichológus)
Szolnok, 2015.06.14.
Tennessee Williams drámája a Vágy villamosa a huszadik század egyik, talán legtöbbet színpadon előadott drámája.
Elia Kazan szerint, aki Williams legsikeresebb darabjait rendezte, minden, ami az író életében történt megtalálható a darabjaiban is, és minden, ami benne van a darabjaiban, megtalálható az életében is. Ezért, hogy megértsük a Vágy villamosa című művet és annak erkölcsi mondanivalóját meg kell, hogy ismerjük az író életét is.
Williams élete sok problémától volt terhes. Gyermekkorában torokgyíkot kapott és 2 évbe telt, amíg újra megtanult járni. Ez idő alatt kezdett el írni. Nővére, Rose, akit a legközelebb érzett magához, skizofréniában szenvedett, és mivel állapota romlott, családja, de legfőképp édesanyjuk beleegyezett abba, hogy lobotómiát, azaz agylebeny-vágást végezzenek rajta, amely tragikus eredménye Rose-t örökre cselekvésképtelenné tette. Az író attól félt, hogy ugyan úgy, mint nővére, egy napon ő is megőrül. Félelmét a megőrüléstől még tetézte homoszexualitása, amely valószínűleg hozzájárulhatott túlérzékenységének, majd később alkoholizmusának, gyógyszerfüggőségének, és depressziójának kialakulásához. A vágy benne, hogy feltárjon és körül járjon olyan témákat darabjaiban, amelyekről senki más nem akart beszélni – függőség, őrület, homoszexualitás, úgy gondolom az emberi létezés gyötrelmeinek és a másság, mint az emberi létezéshez kapcsolódó minőség tudatos vagy nem tudatos elfogadtatásáért történhetett, és nagy valószínűséggel azért, mivel ezek voltak Williams élettapasztalatai, amelyek személyiségét alakították. Mint igazi művész és túlérzékeny ember a társadalmi, az emberi jellem és emberi kapcsolatok ellentmondásos szövevényét csakis az ő látásmódján keresztül tudta bemutatni, ahogyan azt ő látta.
Rollo May szerint a művész szükségszerűen neurotikus és így olyan dolgokat is képes a valóságból érzékelni és megtapasztalni, az emberi létezés olyan rétegeit is képes megérteni és megláttatni, amelyre a többi ember talán képtelen.
Az esszé írása nyomasztó érzéseket keltett bennem. Nemcsak Blanche voltam, hanem maga az író is gyötrelmeivel, űzöttségével és mély feloldhatatlan magányával és boldogtalanságával, aki nagy valószínűséggel megtapasztalhatta az előre megfontolt kegyetlenség irracionalitását. Az író szubjektív világa feltárult előttem, és megrettentett szenvedésének mélységével, de ugyanakkor felemelő érzés is volt átélni őszinteségét és mélységes humanizmusát, amit a „vesztesek” és a szenvedők iránt érzett, amely alátámaszthatja és megmagyarázhatja műveinek, így A vágy villamosának (1947) hatását és sikerét is, amelyért Pulitzer-díjat és New York Drama Critics Awardot.is kapott.
A dráma szereplői családja életét tükrözik, illetve a családtagok egyéniségeit. A vágy villamosa hősnőjét, Blanche DuBois-t, testvére Rose után mintázta, de egyes irodalmárok úgy vélik, Blanche-ban Williams számos jellemvonása is megtalálható. Mondják, hogy
amikor a darabot írta, úgy érezte rövidesen meghal, és ez a mű lesz a hattyúdala. A történet New Orleansban, az úgynevezett francia negyedben (French Quarter) játszódik. A tragédiát az özvegyen maradt Blanche DuBois vezeti be, aki egy bőrönddel megjelenik húgánál, Stellánál, utolsó lehetőségként, hogy menedéket és megnyugvást leljen, azonban munkásosztálybeli sógorának, Stanley Kowalskinak, köszönhetően, Blanche törékeny idegrendszere felmondja a szolgálatot, és New Orleans-i látogatása az elmegyógyintézetben végződik.
Már a történet kezdetén érezni, hogy valami tragikus veszi kezdetét. A főszereplő Blanche érkezése New Orleansba, a húgához, Stellához és annak férjéhez, Stanley Kowalskihoz a francia negyedbe baljós előjelek kíséretében történik. Egy villamosra száll fel, hogy eljusson hozzájuk, melynek Vágy a neve, azután átszáll egy másikra, amelyet Temetőnek hívnak, majd hat megálló után leszáll az Elysiumi mezőknél, abban az utcában, ahol a húgáék laknak. Blanche megjelenése, mely választékos és finom, egészen más, mint környezete, ahová megérkezett. „bizonytalan magatartása, fehér ruhája valahogyan molypillére emlékeztet”. Eunice-szel találkozik, a ház másik lakójával, aki beengedi őt a lakásba, mivel húga és annak férje tekézni mentek. Blanche bizonytalanság érzése a dráma kezdetétől fogva sötét felhőként lebeg, félelmet, szorongást hintve szét a helyre, ahová megérkezett. Nem bízik sem önmagában sem a jövőben, hogy lehet még boldog, csak a jövőtől való rettegését érezzük. Hogy uralkodni tudjon félelmén szüksége van italra. Végtelenül izolált, magányos ember, Stellán kívül senkije sincs a világon. „Te vagy mindenem ezen a világon és nem örülsz nekem”, mondja testvérének amikor találkoznak. Idegileg kimerült, érzelmileg kiszolgáltatott, teli félelemmel, akinek sem pénze, sem egzisztenciája, teljesen húga és annak férje jóindulától függ. Úgy érezzük, hogy áldozat, aki képtelen önmagát megvédeni.
A húga kétszobás lakásban él férjével, aki ügynök a Francia negyedben, ahol tengerészek, prostituáltak járják az utcákat, és még a két szoba között ajtó sincs. A két testvér közül Stella képes elfogadni társadalmi helyzetének negatív irányú változását, míg Blanche képtelen szembenézni középosztálybeli helyzetének elvesztésével és alkalmazkodni a Belle Réve nélküli élethez. Azonban mástól vár segítséget sorsa jobbá fordításához, ezért is érkezett meg húgához. A középosztálybeli Blanche előítéletet érez, aminek hangot is ad Stanley, Stella férje iránt, aki durva, érzéki férfi, és akit csak poláknak nevez lengyel származása miatt. Blanche húga megértését várja az elúszott birtokuk miatt, mivel egyedül ő maradt ott, hogy ápolja beteg szüleit és rokonait és nem tudta az adósságoktól terhelt házat megmenteni. Stella viszont eljött otthonról New Orleansba és csak magával törődött, míg Blanche Belle Réve-ben maradt.
„Én, én fogtam fel az ütéseket az arcommal, a testemmel! Az a sok halál. Az a végtelen temetési menet! Apus, anyus, Margaret... Te épp csak a temetésekre jöttél haza, Stella. És a temetés gyönyörű a halálhoz képest... És most itt ülsz, és azzal vádol a szemed, hogy veszni hagytam az otthonunkat! Mit gondolsz honnan a pokolból került pénz a sok
betegségre és halálra? A halál drága mulatság Stella kisasszony!... Így csúszott ki minden a kezemből.”
Blanche és Stanley találkozása szembesít bennünket eltérő személyiségük és érzelmi beállítódásuk nyilvánvaló ellentétével és nyomasztó érzésünk Blanche sorsának alakulásával kapcsolatban csak még tovább fokozódik: Blanche a kifinomult, túlérzékeny, érzelmileg bizonytalan fiatalon megözvegyült irodalomtanár, ezzel szemben Stanley „minden mozdulata, egész tartása létezésének állati örömét sugározza. Férfikorának hajnala óta életeleme a nők gyönyöre – de a gyönyörök adom-veszemét nem gyönge odaadással, függőségben élvezi, hanem a tyúkjai közt tollászkodó díszes hím madár hatalmával és büszkeségével”. Tehát egyik oldalon a sebezhető, bizonytalan Blanche és a másik oldalon pedig az öntudatos, erős Stanley. Stella ebben a konfliktus helyzetben nem jelenhet egy a helyzetet befolyásoló szereplőt, mivel érzelmileg erősen kötődik Stanleyhez és úgy anyagilag, mint egzisztenciálisan alárendelt szerepet tölt be egyaránt házasságukban és emberi kapcsolatukban. Stanley miután tudomást szerez felesége vagyonának elvesztéséről, a „Napóleoni Törvénykönyvre” hivatkozva tudni akarja hogyan úszott el az örökség. Nem bízik felesége nővérében. Blanche, hogy oldja a közöttük lévő feszültséget flörtöl Stanleyvel, be akarja vele gomboltatni a ruháját és elkéri a cigarettáját, hogy szippanthasson belőle. Stanley megtudja Blanche-tól,”hogyan vesztegették el tagról tagra a földet (a család férfitagjai) legendás bujálkodásaikkal”.
Az esélyt egy jobb életre, a reményt és lehetőséget a boldogságra Stanley barátja, Mitch jelenti a drámában Blanche számára, akinek érzékeny, visszahúzódó és megbízható természete menedéket, biztonságot adhatna a túlérzékeny („nem bírom a csupasz villanykörtéket éppúgy nem, mint ahogy durva megjegyzést vagy közönséges tettet sem tudok elviselni”) és a létbizonytalanság elől menekülő nőnek. A pókerpartin Blanche döbbenten nézi végig, amint Stanley részegen megveri a kisbabát váró Stellát, de megdöbbenése csak fokozódik, amikor felismeri, hogy Stella elégedett az életével Stanley mellett. „Ez, hogy itt ténferegsz, és dünnyögsz. „Egy rádiócső eltört... sörösüvegek a konyhában!... Mintha ez volna a dolgok rendje!” Húga házasságában az érzékiség a kapcsolat domináns eleme, amely mágnesként tartja a kapcsolatban Stellát. Blanche felismerve húga és saját maga reménytelen helyzetét, lázas irracionalitással pénzt akar szerezni, egyik volt egyetemi társától, aki dallasi milliomos, de érezzük, hogy ugyan úgy, mint kiszolgáltatott helyzetük, pénztelenségük is állandósult létállapot, ami talán a jellemükben rejlő tanult tehetetlenség érzés állandósultságának következménye (Seligman, 1975). Blanche kapcsolata Mitch-csel a történetben egyre mélyebb és ő egyre bizakodóbb, már házasságról beszélnek. Megtudjuk, hogy Blanche első férje homoszexuális volt, aki öngyilkosságot követett el egy partin, ahol éppen a Varsoviana zenéje szólt.
A dráma csúcspontja Blanche születésnapi vacsorája, ahová Mitch nem jön el, hiába várja a megőrülésig kétségbeesett nő. Tudniillik Stanley, hogy megvédje barátját attól, hogy
egy „erkölcstelen nőt” vegyen feleségül, mindent elmondott Mitchnek, amit Blanche múltjáról megtudott. Stanley szándékosan kegyetlen a reményvesztett és teljesen összetört, hallucináló Blanche-sal, ugyanis születésnapi ajándékként ráadásul még egy buszjegyet ad a szerencsétlen nőnek vissza Laurelbe. Blanche gyenge idegzete képtelen tovább elviselni a szándékos rosszindulatot. „A Varsoviana zenéje lágyan belopódzik és tovább szól. Stella hirtelen feláll és elfordul. Blanche mosolyogni igyekszik, megpróbál nevetni, azután abbahagyja, felugrik az asztaltól, és átszalad a másik szobába. Megmarkolja a nyakát, majd berohan a fürdőszobába. Köhögés, öklendezés hangja hallatszik.” „Nem lett volna szabad ilyen kegyetlennek lenni hozzá, hiszen egyedül van” - mondja Stella. Aznap este Stella szülési fájdalmakkal kórházba kerül. Majd Mitch megjelenik és szembesíti Blanche-t múltjával, ami csak még tovább fokozza Blanche-ban a reménytelenség és kilátástalanság érzetét. Nem tiltakozik, mindent bevall Mitcnek: beszél a múltról, a betöltetlen űrről a szívében, amit csak vadidegenekkel való viszony töltött ki, és a fiatal tanítványáról, akivel szintén viszonyt folytatott. Beszél állásának elvesztéséről, és a reményről, hogy Mitch oldalán talán megnyugodhat. A férfi azonban képtelen elfogadni Blanche múltját és megbocsájtani neki azt, hogy hazudott. Képtelen fókuszpontot váltani és azonosulni Blanche álláspontjával: „Nem az igazat mondom, hanem azt, aminek igaznak kellene lennie. És ha ez bűn, hát akkor kárhozzam el érte!...”. Miután Mitch elment, Blanche újra a whiskys pohárhoz nyúl. Majd megérkezik Stanley a kórházból. Blanche érzi, hogy Stanley több mint közönséges, „van benne valami nyíltan... vadállati”. Miután feltárul Blanche múltja, kettőjük emberi kapcsolatából a történet előre haladtával még az a kevés megértés, empátia is eltűnik Stanley részéről, ami találkozásuk kezdeti időszakában talán még jelen volt.
Stanley számára Blanche elértéktelenedik, elvesztve emberi mivoltát. Egy hasznavehetetlen tárggyá válik, aki számára már nem is ember, pusztán csak negatív tulajdonságokkal felruházott személy, akiből hiányzik minden jó jellemvonás. Ennek következtében a dráma végén Blanche megerőszakolása és megőrülése Stanley és a többi szereplő számára már nem úgy jelenik meg, mint egy másik ember ellen elkövetett súlyos bűncselekmény, hanem mint annak a személynek a megérdemelt büntetése, hiszen az a személy rossz. Hiszen mindenkit megpróbált átejteni és hazudott. De Stanleyt nem lehetett!” Én vagyok az a fiú, akit maga egyetlenegyszer sem bírt átejteni. Bejön ide, teleszórja a lakást púderrel, kölnivízzel, lampiont akaszt a villanykörtére, aztán csiribí-csiribá a lakás ugye máris Egyiptommá változott, és maga a Nílus királynője”.
Ilyen módon a társadalomban és az emberi kapcsolatokban tapasztalható bűnbakképzési folyamat eredményeképpen Stanley a közösség szemében nem válik bűnössé, hiszen Blanche az, aki a közösség szemében egy erkölcstelen nő. De megítélhető egy személy csakis pozitívan vagy negatívan, hiszen annyi tényező befolyásolhatja választásainkat és cselekedeteinket, és lehet, hogy ami jó az egyik embernek az rossz a másiknak. És egyáltalán léteznek tökéletes emberek, vagy csak olyanok, akik törekszenek a jóra? Mi az erkölcstelenség? És az nem erkölcstelen, ha valakivel szándékosan vagyunk kegyetlenek,
úgy, mint Stanley Blanche-sal? Hiszen Blanche ezt a számára egyetlen megbocsájthatatlan bűnt sohasem követte el, talán az egyetlen bűne az, hogy „olyan bolond volt, hogy disznók elé szórta gyöngyeit...
Kissné Szekeres Ibolya (counselling-psychologist)
Szolnok, 2016. október
Tegnap este egy vitaműsorban elhangzó megjegyzés az iskolákban folyó irodalomtanításról vagy nem tanításról, az irodalomtanítás célját meghatározva, elgondolkodtatott.
"Az irodalomtanításnak nem arról kellene szólni, hogy megértsük egy író vagy költő érzés és gondolatvilágát, hanem arról, hogy mit jelent nekem egy alkotás, milyen érzéseket és gondolatokat vált ki belőlem egy bizonyos mű."
Az olvasás ne kényszer legyen többé, hanem egy csatorna, amely arra szolgál, hogy megértsük önmagunkat és a világot, amelyben élünk, mivel akkor tetszik igazán egy műalkotás, ha valamilyen módon rólam szól: a problémáimról, az érzés és gondolatvilágomról, mivel csakis így élhetem át azt az érzést, hogy mit jelent embernek lenni.
Gadamer szerint bármely szöveg egy meghatározott kulturális és történelmi miliőben keletkezik, és ennek a közegnek a megértése, elemzése szükséges ahhoz, hogy megértsük a szöveget magát, hiszen a szöveg mindig szerves része annak a kulturális, történelmi közegnek, amelyben keletkezik. Azonban, Gadamer szerint nemcsak az író, de az olvasó is tartozik egy közösséghez, mely hatással van értékrendjére, gondolkodására, befolyásolva a szöveg megértését. Tehát nemcsak a szöveg hat az olvasóra, hanem az olvasó is a szövegre, azáltal ahogyan azt értelmezi és beilleszti saját kora hagyományába.
Mindezeket figyelembe véve, a következőkben arról szeretnék írni, hogy milyen érzéseket és gondolatokat ébresztett bennem Kosztolányi Dezső Házi dolgozat című műve.
A novella elolvasása után tehetetlennek és dühösnek éreztem magam, ugyanis megtapasztaltam azt a idealizmust, amely úgy gondolom, még jelenleg is a XXI. században meghatározza gondolkodásmódunkat. Ezt a gondolkodásmódot és szemléletet fekete-fehér gondolkodásmódnak nevezném, amely arra utal, hogy képtelenek vagyunk elfogadni és megbocsájtani magunknak azt, hogy nem vagyunk tökéletesek.
Miért kellene a novellabeli apának hibátlannak lennie, hiszen csak egy ember ugyanolyan, mint amilyenek mi, magunk is vagyunk. Miért ragaszkodunk a tökéletesség ideájához, amikor az nem is létezik? Miért kell hazudnia a novella kamasz főszereplőjének az apjáról? Hiszen a hazugság, azaz az elfojtás az, amely megnyomorítja az egyén életét. Lévén egy olyan állapot, amikor félünk kimondani azt, amit érzünk. Az elfojtás gyakran neurózishoz vezethet, vagyis önmagunk negatív megtapasztalásához.
Továbbá az ilyen gondolkodásmód vezethet nárcizmushoz is, azaz az egyoldalú pozitív vagy negatív önértékelés kialakulásához. Ilyen esetben vagy egyfajta túlzott önszeretet, fontosságtudat jellemzi a személyt, vagy éppen ennek ellenkezője, olyan önmegtapasztalás, amikor az egyén teljesen rossznak, értéktelennek ítéli meg önmagát. Következésképpen a személyiség a két véglet között ingadozva elveszíti azt az arany középutat, amely az egészséges lelki élethez nélkülözhetetlen érzelmi egyensúlyt jelenti. Az ilyen idealizmus megakadályozza a jó és rossz tulajdonságok integrációját az individuum személyiségstruktúrájában, amely egészséges személyiségfejlődést eredményezhetne.
Kisgyermekkorban ideális esetben az anya, mint tükör funkcionál, visszatükrözve a gyermek jó és rossz tulajdonságait, mely tulajdonságok beépülésével az egyén erősségei és korlátai reálisan elfogadottá válnak, megakadályozva az egyoldalú pozitív vagy negatív önértékelés kialakulását.
Változott-e a felnőtté válás folyamata vagy a kamasz gondolkodásmódja 1936 óta vagy még mindig a tökéletesség mítoszát kergetjük? Vajon még mindig mély szégyenérzetet érzünk önmagunk negatív megtapasztalása miatt, és még mindig inkább hazudunk, minthogy kimondjuk azt, amit igazán érzünk?
Úgy gondolom, a novella egy olyan társadalmi elvárást állít középpontba, amely csak egy igazságot ismer el, vagyis azt, amely tökéletes megfelelést vár el, amely természetesen gyengeségeink tagadásához vezet, kifejlesztve és bekódolva a szégyenérzetet.
Idealizmusunkat, mint egy mázsás súlyt cipeljük magunkkal nemzedékeken át, átörökítve ezt utódainknak, és ezáltal azt a képességünket is, hogy összetörjünk, ahelyett, hogy rugalmasan alkalmazkodnánk, mivel elődeink “tökéletesség szindrómájától” képtelenek vagyunk szabadulni.
De csupán egy igazság létezik, hiszen nincs két egyforma ember sem?
Kissné Szekeres Ibolya (counselling-psychologist)
Szolnok, 2015. október
Megjelenítve 1 től 3-ig (összesen 3) |
© 2017 metamorfozis-szolnok.hu | Publikálta: TrS WebDesign
Metamorfózis Szolnok, kineziológus szolnok, pszichológus szolnok, stresszoldás szolnok, jobb agyféltekés rajztanfolyam szolnok